A tárlatot Tóth Norbert képzőművész nyitotta meg. Mint mondta, Asztalos Zsoltnak ez az egyik legismertebb munkája, és a biennálén a szakmai zsűritől is nagyon jó kritikákat kapott az alkotás. Az installáció lényege és szellemisége az ellentmondásban, és a feszültségben rejlik. Olyan, napjainkban megtalált és kiásott bombákkal állunk szemben, melyeket aktiváltak, de azok nem robbantak fel, vagyis nem teljesítették küldetésüket. Ilyen értelemben csalódást okoztak megalkotójának, és annak, aki kilövette őket. A hozzájuk fűzött reményt nem váltották be.
Másfelől viszont a fel nem robbanás egy kegyelmi állapot is, amit a kudarc maga hívott elő. Ezek a bombák ugyanis nem oltottak ki emberéletet. Érdekes elgondolkodni azon is, hogy a lakott területeken, vagy lakóépületek közelében talált éles bombák hosszú évtizedekig rejtve voltak. Az ott élők nem tudták, hogy mi van a szomszédságukban, vagy, hogy mi van a házuk alatt. Nyugodtan ettek, ittak, tévéztek; élték mindennapi életüket.
Ezt az ellentmondást jelképezik az egyes képekhez tartozó hangok is. Míg a bombát nézzük, fejhallgatón épp edénycsörömpölést, míg máshol tévékapcsolgatás vagy focimeccs, netán ima és harangszó hangját halljuk. Vagyis a kilövés és a megtalálás közötti állapot jelenik meg a vizuális és audiovizuális eszközök összhangjának segítségével. A tárlat ezt a kettő közti feszültséget szimbolizálja nagyon hatásosan és szemléletesen.
