Ahogy Nagy Johanna, a zsinagóga igazgatója a vendégeket köszöntve elmondta: ennek a szellemileg és barátilag összefonódó társaságnak a vezéregyénisége is – akarva akaratlanul – ő volt. Így az ünnepi kiállítással a novemberben elhunyt szobrászművészre is emlékeznek. Az alkotókat Balaicz Zoltán köszöntötte, aki az iskola egykori diákjaként elevenített fel néhány vidám emléket. Kiemelve az intézmény művészeti tagozatainak több évtizedes munkáját, és a sikereket.
A mostani bemutató hat eltérő életkorú, stílusú művész munkáját dicséri. Az Ady-iskola, mint szellemi műhely azonban nemcsak kapocs az alkotók között, hanem egy olyan közeg is, ahol kiegyenlítődnek a látszólagos különbözőségek. A tárlatot megnyitó Horváth M. Zoltán képzőművész – aki 1996-2003 között szintén az iskola tanára volt – úgy emlékszik: Fischer György hívta meg egyszer az Adyba a 90-es évek közepén, egy tárlat kapcsán, s ott szembesült a formálódó művésztanár-csoporttal, ami egyből szimpatikus lett számára. Manapság, mikor a kultúra fogyasztásának igénye egyre kisebb – mert sokan, már jóllaknak a középszerrel – nagyon fontos szerepet tölt be a most kiállító szellemi közösség. A művekről, és azok alkotóiról elhangzott: Fischer szobrairól nehéz most beszélni, annál is inkább mert érezni a szobrászművész jelenlétét, csakúgy, mint a felfelé szálló cigarettafüstöt. Már régóta tudjuk, hogy szobraiban nincs helye a képmutatásnak. Figurái egyfajta zárkózott emelkedettséget hordoznak, melyekbe saját magát is belegyúrta.
Horváth M. Zoltán kiemelte Frimmel Gyula zavarba ejtő technikai tökéletességét, Farkas Ferenc parafrázisai esetében az irigylésre méltó tudást és nagyvonalú eleganciát. Nagy Szilvia tűzzománcait szemlélve pedig külön örült annak, hogy a nehéz anyag megmunkálása során nem fullad az alkotó a sok helyütt látható „tűzzománcos sablonokba". Tánczos György emblematikus fotómásolataiból kiderül, hogy a festőművész ragaszkodik saját történeteihez. Képei afféle magánmitológiák – nagyszülők, doni hősök, Tünde-képek – melyeken az idő olyannak látszik, mintha jelenből fordulna múltba. Tóth Norbert pedig már a kortárs fiatal művészek nyelvezetét hordozza képein. Hangvétele oldott, sajtdobozba zárt torzói meg olyanok, mintha panelházak lakásaiban szorongó, elfelejtett alakokat szemlélnék.
