Hajdani őseink néhány tízezer éve ugyanis felfedezték magukban azt az addig rejtett képességüket, hogy tudnak ábrázolni, azaz az általuk létrehozott formák a valóság bizonyos elemeivel (ló, antilop, bölény, ember) megfeleltethetők, tehát a sziklafalra kent barnás – vöröses folt ugyanazzal a szóval jelölhető, mint a hatalmas patás állat, amire vadászni szoktak: bölény. Ezzel a soha eléggé meg nem csodálható absztrakcióval indult el sok évezredes útjára a képzőművészet. Lassacskán hozzászoktunk, hogy különféle ábrázolások vesznek minket körül, mígnem a huszadik század tízes éveinek elején Malevics mester bebizonyította, hogy nemcsak ábrázolni, de nemábrázolni is tudunk. Hiszen a fekete és a fehér, a színek összessége és hiánya egyúttal az ábrázolás teljességét és teljes hiányát is jelenti. A minden és a semmi végtére is ugyanaz. Azonban ezzel a történelmi jelentőségű művével azt is nyilvánvalóvá tette, hogy a képzőművészet, vagyis az ábrázoló művészet nem lineáris, hanem ciklikus folyamat. A Fekete négyzet fehér alapon megfestése után a művészek nem rakták le eszközeiket, nem néztek más mesterség után, hanem folytatták tevékenységüket, mintha mi sem történt volna, legfeljebb tudomásul vették az előző korszak lezárultát, és az új korszak kezdetét. Történelmi események tanúi vagyunk – gondolhatták.
Igen ám, de nem olyan egyszerű dolog egy új koraszakot elkezdeni. Érezték ezt már a nagy orosz mester kortársai is, hát még az utánuk jövő generációk, akik közé mi is tartozunk. Ettől kezdve minden művész tudva, vagy tudattalanul szembe kerül a kérdéssel: mi is a művészet, miért ragad ecsetet, vagy szobrászvésőt? Erre a kérdésre mindenkinek meg kell adnia a maga válaszát akár intellektuálisan közelíti meg a kérdést, akár a vele született ösztönösség, a különböző formastruktúrák preferenciája alapján teszi is. Most éppen Farkas Ferenc válaszai, válasz-próbálkozásai között állunk, és a „próbálkozás” kifejezést semmiképp se tessék valamiféle lekicsinylésnek értelmezni! Éppen ellenkezőleg. Az imént elhangzott kérdésre adott választ ugyanis nem lehet globálisan, mindenkire egyformán érvényes módon megfogalmazni. Ha lehetne, akkor a mi korunk művészeti arculata nem lenne olyan végletesen heterogén. Marad tehát mindenkinek a saját válasza, aminek értékét nem az objektív mérce határozza meg, hanem a hitelesség. Azt hiszem, a hitelesség kulcsszó Farkas Ferenc művészetében. Gondoljuk csak meg: itt van mögöttünk tizenöt ezer év művészete, már amit az idő, és az ember áldásos tevékenysége megkímélt. Nem dobhatunk el mindent egyik napról a másikra, hiszen ki tudja, mire lesz még szükségünk belőle? Vissza szabad, sőt vissza kell nyúlnunk elődeinkhez, ha meg akarjuk fogalmazni saját magunkat. Ezt teszi szobrász kollégám is, nemcsak témáiban, amikor műveiben felidézi egyik-másik számára oly fontos és kedves alkotót, hanem stílusában, abban, ahogy természetes módon nyúl vissza a szobrászat legnemesebb hagyományaihoz. Mer ábrázolni! Embert, mivel évezredekig az volt a szobrászat szinte egyetlen témája. És nem sematikusan, tudományos teóriák szerint, hanem azon a látszólag egyszerű módon, aminek a végeredménye valami csodálatos organikusság, életszerűség. A régi szobrászok elsősorban tömegekkel dolgoztak, aztán a barokk korszakban felfedezték, hogy van a figuráknak felülete is és elkezdték kihasználni a fény-árnyék hatásokat. A 19. században Rodin volt ennek a metódusnak a legnagyobb alakja. Farkas Ferenc úgy mintáz, úgy használja az agyagot, a viaszt, mint ahogyan Rembrandt az olajfestéket. Ez a festői felfogás eleveníti meg figuráit, amelyek szinte vibrálnak a gazdag felület alatt. Henry Moore állította, hogy a szobornak azt az érzést kell keltenie, mintha a saját életenergiái növesztették, teremtették volna olyanná, amilyen. Talán éppen ez az életenergia vibrál az alakok felülete (mondhatnám: bőre) alatt, szinte azt várnánk, hogy érintésük meleg, mint a valóságos élőlényeké, nem hideg fém.
Az elődök ismerete és tisztelete azonban Farkas Ferencnél nem valamiféle nosztalgikus felfogásból ered. Nagyon egyéni hangú ez a szobrászat, bármennyi közvetlen, vagy közvetett idézetet tartalmaz is. Alakjai, mintázási technikája, kompozíciói összetéveszthetetlenek, már a legmagasabb szintű kivitelezés okán is. És van még egy érdekes, ritka tulajdonságuk. Az itt látható művek kisplasztikák, de Farkas Ferencnek számos munkája áll városok, közterein. Nemrég avatták Zalaegerszegen legújabb szobrát a város központjában. Mint a műfajt kívülről csodáló, azt hiszem, nem tévedek nagyot, ha azt állítom: a köztéri szobrászat egyik komoly problémája, hogy amikor a terv elkészül, az még kisplasztika, de a –sokszor nagyméretű- mű nem mindig őrzi meg a terv, a vázlat frissességét, méretarányosan felnagyítva már nem adja ugyanazt a hatást. Farkas Ferenc kivitelezett köztéri alkotásain ez a probléma soha nem merül fel. A keszthelyi Festetics György grófot ábrázoló szobra, vagy sok más alkotása életnagyság felett is eleven, izgalmas. Nem partitúra ízű, - hogy zenei párhuzammal éljek, hanem a rögtönzés, a teremtés öröme sugárzik belőlük. Azt mondhatnám, minden méretben otthon van, hiszen a szobrászat legintimebb műfajának, a plakett művészetnek is egyik legkiválóbb mestere. Ezek az apró, a monumentális szobrokkal azonos magas szakmai színvonalon elkészített művek végtelen sok ötletet, játékosságot mutatnak, és a mesterség iránti mély alázatot, elkötelezettséget. Igen, akik az elmúlt évszázadban a hagyományos műfajok halálát jövendölték, egy apró tényt figyelmen kívül hagytak: hogy tudniillik az ábrázolás bizonyos területeit átvették ugyan más műfajok, de ettől függetlenül még mindig lehet jó képet festeni, jó szobrot mintázni. Egyedül az alkotó tehetsége számít. Egy szobor, egy festmény a formáin keresztül gondolatokat, gondolatok egész sorát indítja meg, ezekre a pedig szükségünk van, hiszen egész emberi kultúránk, civilizációnk a gondolatokon, a gondolkodás képességén nyugszik. Farkas Ferenc gondolatai képi természetűek, de szakmai minőségük egyúttal tiszteletre méltó morális állásfoglalás is. Nem tekinti a maga attitűdjét mások számára is kötelezőnek, de egyértelműen kijelölte a saját útját, és ezt már nagyon korán, még főiskolás korában megtette. Nem kereste a helyét, tudta merre kell elindulnia, és erről az útról azóta sem tért le.
A tisztelt közönség tehát egy kivételesen következetes életműből kap ízelítőt a mai kiállításon. Fogadják sok szeretettel!
Répcelak, 2015. június 12.
Frimmel Gyula
Fotók: Farkas Dániel
