Érdekes ez az ismeretség. Nem mondanám nem-ismeretségnek. Már nem merném nem-ismeretségnek mondani. A fából-kőből-agyagból kigondolt, megformált, negatívvá varázsolt, újra kiöntött, megint kifordított és megint kiöntött, lecsiszolt, lefaragott, fényesre dörzsölt, letörölt, helyszínre vitt, óvatosan kiemelt, helyére tett, lefotózott, tisztelt és szeretett Fischert ugyanis ismerem, nekem ez az ember az ismerősöm, és azt hiszem, hogy értem is.
De mit értek belőle? Persze adja magát a magány, mint ezeknek a bronzból készült, katonának túl civil, civilnek túl katonás figuráknak általánosan használt címkéje. Hadd mondjam én is a magányt, de hadd tartsam fontosabbnak egy minősített alesetét: az árvaságot. Nem egy éve, az alkotó távozása óta árvák ezek a lények - hanem a bennük kinyílt-kivirágzott, a bennük megvalósult Fischer György, az az árva.
Mindenhol hallani arról a legendásan jó humorérzékről. Amiről persze lemaradtam - és most mégis úgy gondolom, nem maradtam le róla, sőt, megismerve-megértve ezeket a szobrokat, rajtuk keresztül pedig az alkotót, azt hiszem: ezt a humorérzéket magamtól is kitaláltam volna. A humorérzék nem feltétlenül jelent jó kedélyt. Ugyanakkor viszont páratlan komplementere az árvaságnak, okos emberek esetében velejárója is. Viccelődni az viccelődik, akinek van mit elviccelnie. De ez nem felületesség, nem a komoly dolgok elől való menekülés. Hanem ezeknek a komoly dolgoknak, a fájdalomnak, az árvaságnak az emberi fogyasztásra alkalmassá való tétele. Fischer György személyisége ezért se múlt el azokkal marad, akik ismerték - és megismerhető azok számára is, akik már nem ismerhették meg a földibb olvasatban. Csak ebben a formában.
Tegnap a csáktornyai várban, ahol valószínűleg hetekkel előre és hátra mi voltunk az egyetlen látogatók, a pokoli hideg teremben egy olyan fa Krisztust találtunk, amit Fischer György is látott. Se keze, se lába, csak az a lehajtott fej és az árvasága - és a lecsukott szem mögött is biztos tekintet: nincs neki szüksége se kézre, se lábra, hogy együtt tartsa az övéit. Hogy látta ezt a Krisztust, az persze csak megérzés. Kerestem a neten, van-e ottani gyűjteményben munkája, volt-e ottani kiállítása, de nem találtam rá hivatkozást. Úgyhogy egyszerűen csak megkérdeztem ezt az új ismerősömet, és ő mondta, hogy látta ezt a szobrot.
Ez a kezdeményezés, aminek az első alkalmát éljük, ez a kiállítás a barátok-tanítványok munkáiból, ami majd átlényegül, és ösztöndíj lesz belőle - ez a kezdeményezés legyen az a bizonyos láthatatlan, ölelő kar. Ami mögött mindig ott lesz a gondolkodó-töprengő lény a legendás humorérzékével, aki oda is szórja az árvaság érzetét az övéi közé, de nem is engedi, hogy teljesen árvák maradjanak.
Szálinger Balázs
Perlak, 2013. november 30.
