Dunakeszin kétszer voltam kint, egyszer azon a bizonyos pénteken, amikor megnyílt a kiállítás, egyszer pedig az előtte való csütörtök délutánon. A megnyitóra Németh Klára festőművész, Fischer György egykori társa kért fel, azt remélem, két korábbi blogbejegyzésem miatt (az egyik a zalaegerszegi Ivókútról, illetve a keszthelyi-gyenesdiási mártíremlékműről, a másik az ugyancsak zalaegerszegi Országépítőről szólt). Dunakeszin a vendéglátóm, mindenben figyelmes segítőm a galéria vezetője, Harangozó Katalin volt. A megnyitó szövegem fejben nagyjából kész volt már előző nap, tudtam, miről akarok majd beszélni (Fischer György szabadságáról akartam), mégis látni szerettem volna, hogyan néz ki, hogyan hat az, ami azon a csütörtökön már a helyszínen felrakva állt, és ami előtt állva másnap megszólalok, hogyan érvényesül együtt és élő valóságosságában mindaz, amit részleteiben és fényképekről hozzávetőlegesen ismertem már. Csütörtökön autóval mentem, fényképezőgéppel felszerelkezve, hogy készítsek magamnak néhány emlékeztető fotót, a szöveg éjszakai megírását segítő képet, pénteken az előző nap közlekedési tanulságait is beszámítva vonattal (úgy sokkal jobb, a Dunakeszi Járműjavítónak saját állomása van, onnan pár lépés a művelődési központ az 1920-as években kialakított, építészetileg megőrzött kertes házas munkástelepen), és a mobiltelefonom kamerájára hagyatkoztam. Időm volt a megnyitás napján, korán kiértem, még nem gyülekezett a megnyitó szép számú és szemmel láthatóan az ilyen alkalmakra összeszokott közönsége, pár képet még a legvégén, a megnyitó közönségének elvonulása után, de még a teljes ünnepi megvilágításban is csináltam. (Akárhogy is van, egy kiállításmegnyitó mindenkor ünnep, úgy is szoktunk viselkedni.) Kezemre játszott az időjárás: a 2018-as gyönyörű ősznek két kifejezetten szép, valóságosan “nyári” szeptemberi napja volt szeptember 20. és 21., a délután közepéig átható napsütéssel, a terembe beszűrődő igen jó fényekkel.
A teljes cikk itt olvasható: csuhai.com
