Az elmúlt héten számtalanszor jelent meg előttem egy kép egy kis szobáról, amelyben valaki fekszik az ágyban. Valaki, akinek többé nem szól az ébresztőóra berregése, aki immár túl van fájdalmon, örömön, téren, időn és a gondolatok zakatolásán. Aki, mielőtt átaludta volna magát az öröklétbe, a barátom volt.
Mindannyian ismertük őt, akik emlékezni gyűltünk össze ezen a kis téren, ahol szobra nemcsak a tehetségét hirdeti, hanem arról is mesél, hogyan fogadták az emberek a munkáit, eredeti ötleteit. Emlékezünk, és felidézzük alakját, lassú, szinte tétova lépteit, hirtelen nekilendülő, majd megtorpanó kézmozdulatait. Halk, alig érthető beszédét, tiszta, lényegre törő fogalmazását. Olyan ember volt, aki különösen mélyen éli át gondolatait, munkáját, kapcsolatait, egész létét. Személyiségének láthatatlan, ám mindenen áthatoló elektromos hullámai befurakodnak a lelkünkbe. Megszoktuk a jelenlétét, hogy itt él köztünk már harminc éve. Idézzük bemondásait, poénjait. Megszoktuk, hogy hozzá fordulhatunk tanácsért, bátorításért, jó szóért. Egy egész nemzedék köszönheti neki a művészet szeretetét, egyesek közülük az élethivatásukat. Felidézzük reszkető kezét és tévedhetetlen biztonságú formaérzékét. Gyengülő, elhasználódó test és örökké élő gondolat anyagban, bronzban.
Nemcsak szakmabeliek ismerik, nemcsak a művészet, a kultúra barátai, hanem szó szerint mindenki, aki itt él. Fiatalok, idősebbek, különböző egzisztenciájú, világnézetű karakterű emberek.
Ez a hely és az alkalom sem alkalmas művészetének mélyreható elemzésére. Majd megteszi az utókor, megteszik a képzett esztéták és más szakemberek. Nekem mindazonáltal meggyőződésem, hogy egyike volt a legnagyobbaknak. Városunk éppúgy híres lehetne alkotásairól, mint ahogyan Velence Tiziano, vagy Tintoretto festményeiről. Ez a három évtized sok mindenre elég lett volna. Ennek ellenére Fischer György teljes életművet hagyott ránk. Groteszk és mégis klasszikusan szép alakjaival beleírta gondolatait és személyiségét a formák végtelen történetébe. Hátrahagyta saját jelrendszerét, üzenetét. De nemcsak művészetével hagyott maradandó jelet a jövő embereinek, hanem itt hagyta ujjlenyomatát mindenkinek a lelkében, akivel találkozott. Családtagjaiban, barátaiban, tanítványaiban, ismerőseiben. Félmondataiban, melyeket mi fejeztünk be, gesztusaiban, amelyek belénk vésődtek, és azokban a formákban, amelyekről most már midig az ő szobrai jutnak eszünkbe, akár egy kavicsban, akár jégcsapban találkozunk velük. Sokan vették körül. Amikor először találkoztunk Zalaegerszegen, ő még csak nagyon rövid ideje élt itt, mégis sokan ismerték, és ahogy az idő telt, egyre duzzadt a tisztelőinek száma. Nem lehetett megkerülni a személyét, valahogy oda kellett figyelni arra, amit mond, tesz. Mégis körülfogta a magány. Szarkazmusa emberszeretetet és a legmélyebb érzelmeket rejtette, amelyeket csak igen ritkán nyilvánított ki egyértelműen. De aki egy kicsit ismerte, tudta ezt és talán azért szerették ilyen sokan. Ismerni azonban igazából talán senki sem ismerte. Lelkének belső zugaiban olyan érzelmek és gondolatok lakoztak, amelyek létéről csak nagyon keveseknek lehetett sejtelme, amelyeket pontosan senki sem ismertet. Talán ezért érezni a sokszor mosolyt keltő figuráiban is a tragikumot, esendő alakjaiban a klasszikus szépséget. Az ellentétek és ellentmondások embere volt. Ám nemcsak szobraival hatott. Volt benne valami természetétől fogva leküzdhetetlen igény arra, hogy a tudását átadja és képesség is a tanításra. Arra, hogy a problémákat felismerje és felismertesse. Nem volt egy tanár típus, mégsem ismertem senkit, aki nála hatékonyabban tudta volna megfertőzni művészettel azt, akivel kapcsolatba került. A tanítás életének utóbbi harminc évét teljesen átszőtte. Ennek eredménye többek között az Ady iskola rajzos gimnáziumi osztálya, amely az ő kezdeményezésére kapta éppen ezt a profilt több mint húsz évvel ezelőtt. Nem beszélve arról a fiatal művészgenerációról, amelynek tagjai szintén kivétel nélkül Fischer György műterméből indultak el saját útjukra, hogy megtalálják helyüket a művészetben. A szó szoros értelmében iskolateremtő mester volt.
És most hirtelen szembesültünk azzal a kegyetlen ténnyel, hogy mindez már a múlté. Lezárult az életmű, elhangzott az utolsó fischeres poén. Elhamvadt az utolsó cigaretta, kiürült az utolsó pohár. Csak a sok tétova ember maradt, akik zavarodottan nézik egymást a hideg decemberi napon itt a téren és azt hajtogatják, hogy ez hihetetlen, ilyesmi nem történhet meg, hiszen tegnap még beszélgettünk, jókat röhögtünk és elterveztünk ezt-azt. Mi lesz most már mindebből? Ki tölti be azt a hatalmas űrt, ami akkor keletkezett, amikor meghallottuk a halálhírét. Még halljuk a hangját az iskola folyosóján, még látjuk őt az utcán átbaktatni jellegzetes járásával, szögletes mozdulataival. A rajzszertári asztalán még minden úgy van, ahogy ő hagyta. Amit róla őrzünk a lelkünkben, az valahol lényének egy darabja, így él bennünk tovább, bár személyesen nincs már köztünk.
És velünk élnek szobrai is. Érdekes, hogy, bár aránylag kevés köztéri műve valósult meg ami nem csoda, hiszen volt olyan hivatalnok, aki csimpaszkodó amőbának titulálta szobortervét - de magántulajdonban lévő kisplasztikáit aligha lehetne összeszámolni. Az emberek jó része értékelte és elfogadta munkáit, amelyek mögött nem lehet nem észrevenni egy hyper-gazdag lelkű személyiséget, és amelyekben testet, formát adott saját tragikus magányának, hogy szembenézhessen és megküzdhessen vele. Tragikus küzdelem volt, hiszen sosem az ember bizonyul erősebbnek.
Jelrendszert alkotott bennük, melynek tanulsága Kondor Béla szavaival:
hogy voltunk és elbuktunk, de lényünkben és e jelekben a magyarázat. A tanulság. Művészet lehet csak. Por, víz, szél, tűz ne ártson neki, az idő össze ne zavarja jelentését. Te hiú halandó! Itt az örökkévalóság, mely bennünk és nem kívülünk. Botorkáló társam, aki verődsz napjaid órái és óráid percei közt öntudatlan, majd időnként örömöt élsz: legalább a halál közelében ne vesd meg, amit meg nem értesz!
Kedves Gyuri!
Te már eggyé váltál a világgal, amelybe annak idején beleszülettél és amely személyedtől, gondolataidtól, művészetedtől és jóságodtól mégiscsak gazdagabb, jobb lett. Amit ránk hagytál, őrizzük gondosan, amit tanítottál, igyekszünk megfogadni, jól-rosszul, mert hát mi is csak emberek vagyunk. Felénk irányuló szeretetedet egymásnak adjuk tovább, és ha már megtanítottad nekünk, mi a tökéletes forma, mi a tiszta gondolat, hát megpróbáljuk mi is hozzátenni ehhez a világhoz a magunkét, nyerjen valamit általunk is, ha csak egy hajszálnyit is.
Köszönjük, hogy velünk voltál, mindig velünk maradsz. Nyugodj békében!
Frimmel Gyula
2012.12.01.
